A magán-kinyilatkoztatás igazi, szóbeli kinyilatkoztatás, amit az egyes ember természetfölötti forrásból kap. “Ez a kinyilatkoztatás nem ró közvetlen hitkötelezettséget minden hívőre, és Isten ezt a kinyilatkoztatást nem bízza az Egyház tanítóhivatalára megőrzés és hirdetés céljából. Az ilyen misztikus magánkinyilatkoztatás — amely az egyes ember vezetését és üdvözítését szolgálja — nagyon is lehetséges; tiszteletben tartása pedig annak az egyes embernek éppenséggel hitbeli kötelezettsége lehet. …hogy igazinak lehessen tekinteni — összhangban kell lennie az egyházi kinyilatkoztatással. A magánkinyilatkoztatások csupán ahhoz adnak ösztönzést, hogy az Egyház a mindenkori helyzetnek megfelelően tudjon az egyetlen és örökké állandó evangélium szerint cselekedni.” (Rahner, K. — Vorgrimler, H.: Teológiai Kisszótár. Bp. 1980. 458-459. p.)

A magánkinyilatkoztatásokat ért támadások miatt itt szó szerint idézzük, amit már korábban elmondtunk a Mária-jelenések kapcsán: “Az üzenetek soha nem adnak új kinyilatkoztatást, nem korrigálják és nem egészítik ki a Szentírást, nem adnak úgynevezett felsőbb utasítást az Egyház vezetésének, legfeljebb kérnek ezt vagy azt. Nem új hitet, nem új erkölcsöt hirdetnek… Az üzenetek nem képeznek hitkötelezettséget, nem tartoznak a depositum fideihez\’.”\'”.\’, a hitletéteményhez… szembesítenek a valósággal: lelkiállapotunkkal, a veszélyekkel, az elhatalmasodó bűn végkimenetelével”, és kiutat jelölnek meg.
Amikor nem csupán egyéni misztikus élményről van szó, hanem közösségi ügyről, vagyis a látnok(ok) felszólítást kap(nak) az égiektől, hogy az egyes üzenettel lépjen(ek) a nyilvánosság elé, két dolog történik. Elindul egy láncreakció. Az emberek egyre szélesebb körben ismerik meg az üzeneteket, s ezáltal az üzenet számukra is személyes megszólításként értelmezhető. Az emberek pedig vagy elfogadják azt, vagy nem. Ha a befogadók száma jelentősen megnövekszik, a kérdés az Egyház elé kerül, akinek — megfelelő rend szerint — kötelessége azt megvizsgálni (Vö 1 Tessz 5,21), s álláspontját nyilvánosságra hozni. Az Egyház ezzel szolgálja egyrészt Isten művének megvalósulását, másrészt a hívek tájékozódását. Az első állomás mindig a területileg illetékes egyházmegyei hivatal. Amikor egy-egy ügyben hivatalos egyházi nyilatkozat születik, a látnok(ok) és a hívek kötelesek azt tudomásul venni, s annak szellemében cselekedni. Ha a látnok nem ezt teszi, alázatosság hiányáról és engedetlenségről tesz tanúságot, s ebben az esetben biztosan állítható, hogy nincs szó magánkinyilatkoztatásról. Amikor a hívek cselekszenek ellentétesen a hivatalos állásponttal, nem csupán a fegyelem ellen vétenek, hanem az egységet is megbontják, és a szektásodás felé sodródhatnak.

Amennyiben nincsenek meggyőző jelei egy ügynek, az egyházi vizsgálat legtöbbször elvi döntést eredményez, s az illetékes hatóság — ha nem hoz tiltó határozatot — bizonyos mozgásteret — ha hallgatólagosan is –, de engedélyez az események további fejlődésének. Ez a mozgástér pedig lehetőséget biztosít a józan cselekvésnek (a láncreakció terjedésének) az olyan esetekben is, amelyeknek vizsgálata során nem született végleges döntés. Ebben az esetben számítani lehet arra, hogy az Egyház által véglegesen le nem zárt magánkinyilatkoztatás sokak ellenérzését fogja fenntartani, s állandó kétség és vita forrása lesz, amíg a kérdés valamely irányban el nem dől.

Ha azonban az egyházi vizsgálat pozitív eredményt hozott valamely magánkinyilatkoztatás ügyében, a korábban említett láncreakció akár az egész világot behálózhatja, s az üzenetek sorra szólíthatják meg, s indíthatják cselekvésre az embereket. Ezekben az ügyekben vitának már nincs helye, sőt az kifejezetten káros.

A magánkinyilatkoztatások hitele mellett nagyon komolyan esnek latba, sőt az egyházi vizsgálatot is sokban segíthetik a lelki gyümölcsök, a lelki eredmények.

A magánkinyilatkoztatások (üzenetek) pozitív hatása, evangelizációs jelentősége az Egyház életében vitathatatlan. Különösen a népi vallásosság formálásában játszanak nagy szerepet. Gondoljunk a Csodás Érem elterjedésére, vagy a klasszikus Mária-kegyhelyek (pl. Lourdes, Fatima) zarándoklataira, azok kegyelmi hatásaira. Isten népe pedig — tartozzék bármelyik valláshoz is — az üzenetekből a lényeget hallja meg: a megtérésre szóló felhívást.

Mindezek után azt is állíthatjuk, hogy a magánkinyilatkoztatás természetfölötti forrásból fakadó lelkipásztori program. Az egyes epizódok ugyanis összefüggésbe hozhatók azzal a korral, amelyikben lejátszódnak. Egy-egy eseményt, üzenetet az adott történelmi viszonyok segítenek teljesebben megérteni. Nemegyszer utólag látjuk be, hogy a magánkinyilatkoztatás történései nem rapszodikusan következnek egymás után, hanem nagyon is időszerűek, mert az adott kor aktuális problémáira, veszélyeire már előzetesen figyelmeztetnek, vagy a meglévő bajokban kívánnak segítséget nyújtani. A magánkinyilatkoztatás adott epizódja tehát az adott történelmi korszak problémáival szemben lelkipásztori programként kezelhető. Ha az üzenetek kellő időben és széles körben fejthetnék ki hatásukat, segítségükkel orvosolni lehetne a jelzett korszak lelki, vallási problémáit, kezelni a veszélyeket. Sajnos erről soha nem beszélhetünk, csupán részleges eredményeket könyvelhetünk el, mert tekintélyféltés, vagy kellő ismeretek hiánya miatt lekicsinyelve kezelt kérdésről van szó. Ezen tényezők miatt a vizsgálat nemegyszer indokolatlanul elhúzódik, az üzenetek tartalma pedig legtöbbször megkésve kerül a hívő köztudatba, sőt, még utólag is sokan akadályozzák terjedését, s érthető, ha elmarad az a lelki hatás, amiért adatott. Igaz, a hívek jelentős része mindig elemi erővel reagál a magánkinyilatkoztatások üzeneteire, s amit tehetnek, azt meg is teszik, de ez már csupán részeredmény.

A magánkinyilatkoztatás tehát jel, célja pedig a figyelem felhívása valamilyen vallási természetű helyzetre, s egyben előmozdítja a vallásos életet. Valamennyi Mária-jelenés motivációja az emberiség üdvösségének sokrétű támogatása. Mint korábban említettük: tetteiből, szavaiból mindannyiszor a kánai menyegző jelenete idéződik fel, amikor Mária Jézusra mutat, és kéri a szolgákat: “Tegyétek, amit mond” (Jn 2,5).

Antalóczi Lajos: “Jelenések, üzenetek és a jövő”